After The Breaking Dawn 3.fejezet

3. fejezet - Kérdések



(Alice)

- Bella! – kiabáltam fel a nővéremnek, aki már vagy öt perce ment fel átöltözni. – Mondtam már, hogy nem érünk rá egész nap? – kérdeztem csevegő hangnemben. – A boltok pontosan két órája, és tizenhét perce nyitva vannak. Ha nem sietsz, elkapkodják az összes jó cuccot – lehet, hogy ez nem hatja meg -, és ha ez így lesz, holnap is eljössz velem és Nessie-vel vásárolni. – az arcomra ördögi mosoly ült ki, miközben fogtam a poros lepedőt és visszaterítettem a kanapéra, ahol eddig is volt. Bella szenvedő arckifejezéssel jött le a lépcsőn.

- Alice tisztában vagy vele, hogy amit most csinálsz velünk az bűncselekmény? – tudakolta.

- Beszélj a magad nevében! Renesmee imád vásárolni. Komolyan, nem is hiszem, hogy nem a vérrokonom – nevettem rá Nessie-re.

- Igen Anya, bár nem vagyok annyira beteges, mint Alice – kuncogod az unokahúgom is, miközben szép sorban visszarakosgatta a berendezést védő lepedőket a bútorokra.

- Na, ne vacakoljunk már ennyit! – sürgettem őket, és oda se nézve Bella felé dobtam a villa kulcsait. Hallottam, ahogy elkapja, és a bedugja a zárba. Én eliramodtam a garázs felé ahol a Porschém várt. Mikor beültem, szinte imádattal simítottam végig a bőrülésen. Nekem van a világon a legszebb, a leggyorsabb, és a legjobb autóm. Kihajtottam a garázsból, és a ház elé kanyarodta. Türelmetlenül doboltam ujjaimmal a kormányon, miközben mindketten beültek, Bella mellém az anyósülésre, Nessie pedig hátra. Még egyszer visszanéztem a Cullen-házra majd rátapostam a gázra, és a főút felé vettem az irányt.

Fél kézzel betettem a kedvenc cédém a lejátszóba, és maximumra tekertem a hangerőt. Az egész kocsi beleremegett az zenébe, én pedig letekertem az ablakot és hangosan énekeltem a legjobb számokat, Nessie-vel együtt. Nővérem a fülére szorította a kezét, és látványosan nem élvezte a mi csajos napunkat. Lehalkítottam a zenét, és felé fordítottam a fejem.

- Bella – kezdtem könyörgőn -, kérlek, ne csináld ezt! Ne rontsd el kedvem a fancsali képeddel. Lécci, lécci, lécci! – néztem rá kiskutya szemekkel. Ő csak megforgatta a szemét, majd leeresztette a kezét.

- Jól van, na! Csak ne vágj ilyen arcot, és nézd az utat.

- Jaj, ne már Bells, én akár csukott szemmel is elvezetnék Seattle-ig. – vigyorogtam rá és visszahangosítottam a zenét.


***

(Bella)

Alice csillogó szemekkel parkolt le, és rögtön kipattant a kocsiból. Én normális tempóban követtem, és próbáltam jó képet vágni a dologhoz. Nem értettem miért nem lehetek apu mellett. Carlisle azt mondta Charlie valami fertőző nyavalyában szenved, aki így természetesen ragaszkodik hozzá, hogy távol maradjon tőlünk. Mintha árthatna nekünk bármilyen betegség. Charlie tudja, hogy mások vagyunk, nem értem miért jöttünk el mégis. Edward azt mondta, próbáljuk a legkevésbé terhelni az igazsággal, mire Alice természetesen felvetette, hogy tartsunk csajos délutánt. A fiúk úgy is bemennek a Seattle-i kórházba, valami ritka betegséget tanulmányozni. Bár itt lenne Edward, úgy egy fokkal tűrhetőbb lenne.

Húgom ott toporgott a járda szélén, és kistányérnyi szemekkel bámulta a kirakatokat. Mikor odaértünk mellé, belénk karolt és elkezdett húzni a bejárat felé, ahol szombat lévén rengetegen tolongtak. Végül is mi lehetne jobb családi program, mint sétálgatni a plázában?
- Oda menjünk be! – kérte Alice, és egy fehérnemű bolt felé vette az irányt. Egy gyors köszönés az eladók felé, és máris belevetette magát a cuccok közé. Mire utolértem már vagy fél tucat melltartó-bugyi párosítás volt a kezében, és épp a hálóingeket nézegette kritikus szemmel.
- Hát ez elég gyér felhozatal, de talán találhatok pár jó darabot – dünnyögte félhangosan – Addig te próbáld fel ezeket! – És a kezembe nyomott egy csomó fehérneműt. Én némán elindultam a próbafülke felé, tudván, hogy teljesen felesleges az ellenállás

. Amíg a picurka csipkecsodákat próbálgattam, hallottam, hogy Renesmee arról próbálja meggyőzni Alice-t, hogy sürgősen szüksége van egy új hálóingre, és hogy ennek a hálóingnek nőiesebbnek kell lennie, mint az előzőeknek. Gyorsan visszavettem a ruháimat, mert féltem, hogy húgom ruhák iránti imádatában, elfelejtkezik arról, hogy hány éves Nessie. Mikor kiértem, gondolatban leszidtam magam, amiért nem bíztam a testvéremben, és azt hittem, hogy valami borzasztóan kihívó ruhadarabot javasol az alig hat és féléves lányomnak, aki bár tizenöt évesnek néz ki, és egy huszonévesé a gondolkodása, azért az én szememben még kislány.

Alice épp egy olyan hálóinget mutatott Renesmee-nek, ami épp belefért az én szolid kategóriámba, és úgy néz ki Nessie is elfogadhatónak titulálta, mert épp egy próbafülke felé indult. Én odaléptem húgomhoz.

- Jó választás, a kék remekül megy a színeidhez, és ez a csipke valami fantasztikus. – lelkendezett, miközben elvette tőlem azokat a darabokat, amiket nem akartam megvenni. Láthatóan nem volt megelégedve az ízlésemmel.
- Ezt se? – kérdezte, miközben lebiggyesztette a száját, és egy zöld selyemből készült, hálóingnek nehezen nevezhető, ruhadarabot tartott a kezében. – Pedig ennek annyira új a szabása, már a következő szezont idézi – győzködött, miközben ábrándos arckifejezéssel nézegette a kombinét.
- Add ide! – sóhajtottam és a ruha után nyúltam, de tekintetemmel már Renesmee-t kerestem, hogy könyörögjek neki, mentsen meg a nagynénjétől. Alice szorítása nem engedett a textil körül, ezért türelmetlenül odafordultam, hogy megtudakoljam, akarja-e tulajdonképpen, hogy megvegyem.

Az arckifejezésétől a torkomon akadt a csípős megjegyzés. Szemei a távolba révedtek, valami olyanra fókuszálva, amit én nem láthatok, és amitől máskor kedves arca, ijedt maszkká merevedett. A szövet nem bírta tovább a vasmarkok szorítását, halk reccsenéssel szakadt el a varrás mentén. Megfogtam Alice kezeit, és magam felé fordítottam, miközben ő még mindig valahol egészen máshol járt.
- Alice – mormoltam halkan nővérem fülébe, miközben próbáltam lefeszegetni az ujjait a hálóingről. A látszat mindenek felett. Mikor újra iskolába kezdtünk járni, a család minden tagja elmondta ezt nekem napjában legalább egyszer. Mintha én nem tudnám!

Sikerült kirángatnom az anyagot a kőujjak közül, és feltűnés nélkül, visszaakasztani a többi ruha közé.
Renesmee időközben visszajött hozzánk, és egy gyors helyzetfelmérés után idegesen fürkészte az emberek arcát, miközben próbált úgy állni, hogy ne lássák nagynénje mozdulatlan arcát.
- Alice – szólongattam most már egy árnyalatnyi kétségbeeséssel a hangomban. Két kezem közé fogtam az arcát, és kényszerítettem, hogy rám nézzen. A pillantása ködös volt, majd hirtelen kitisztult. Rémülten bámult maga elé, aztán hirtelen felkapta a fejét, és tekintetét rám szegezte. Szeme zavart volt, és rémült, keze pedig pokoli erősen szorította az enyémet.
- Bella, most el kell mennem – suttogta szinte némán, és szeme szinte könyörgött, hogy ne kérdezzek, hanem engedjem, had menjen. Nem bírtam ellenállni a késztetésnek, hogy tudjam merre.
- Hova? – kérdeztem – Miért? – Ő sebesen rázta a fejét, jelezve, hogy nem szándékozik válaszolni. Elengedte a kezem, és sebesen az ajtó felé kezdett lépkedni. Én egy gyors mozdulattal, visszaperdítettem oda ahol előbb állt, és megfogtam mindkét vállát. Nem engedhettem el válaszok nélkül.
- Alice, kérlek mond el mit láttál! – könyörögtem. - Otthon van baj? – akartam tudni, de ő még mindig nem mondott semmit. - Mi történt? Mondj már valamit! – jöttem ki a sodromból. Megráztam, mire rám nézett, és végre kinyitotta a száját.
- Nem, otthon nincs semmi baj. – lehelte. – Viszont fel kell hívnom valakit. Szükségem lesz a kocsira. Felhívlak, ahogy rákanyarodtam az autópályára – mondta, már a kijárat felé sietve. – Nem lesz semmi baj, bízz bennem. És vedd meg a hálóinget! – szólt visszafordulva, egy gyászos kis mosollyal az arcán